Magyarul! De hogyan és hol? – Péntek János nyílt levele az erdélyi magyar oktatásról

Tisztelt Felelősségviselői, azaz Tisztségviselői az erdélyi magyar oktatásnak!

Három évvel ezelőtt, 2011. jan. 22-én, a szülőkhöz fordultam hasonló levéllel,
körültekintően érvelve kértem őket, hogy amikor tannyelvet és iskolát választanak, fontolják
meg, mennyi előnye van annak, ha anyanyelvén tanul a gyermekük. Az akkor megszólított
szülőkkel szemben azóta is adósnak érzem magam azzal, hogy Önöket, a másik oldalt is
megszólítsam, azokat, akik a magyar oktatást, a magyar iskolákat vezetik, igazgatják,
képviselik. A szülők kedvező döntésének ugyanis csak az lehet a feltétele és viszonzása, hogy
a magyar nyelvű oktatás jó is legyen: eredményes, színvonalas, versenyképes. Hasonló
tartozásom van mindazok iránt is, akik az anyaországból, a világ minden részéből vagy éppen
Erdélyből jóhiszeműen és teljes bizalommal támogatják az általam kezdeményezett, immár
11. éve működő tehetségtámogató programunkat, a Nyilas Misit. A támogatottak leveleiből,
némelyikük sikeres iskolai pályájából tudjuk, hogy programunk valóban csökkenti azt az
esélytelenséget, amelyet sokuk számára a pénztelenség jelent, de nem képes megóvni őket
oktatási rendszerünk esetlegességeitől és egyenetlenségeitől, némely esetben ijesztően
alacsony színvonalától.
Kétségtelen ugyanis, hogy magyar közoktatásunk színvonala, eredményessége,
versenyképessége folyamatosan romlik. Ezt mutatja minden nemzetközi és hazai mérés,
ennek riasztó jelei a próbavizsgák és a sorsdöntő vizsgák eredményei. És ezt nem lehet „a
románokra”, a román oktatási rendszerre, a pedagógusok alacsony bérére vagy éppen a
vizsgákon felszerelt kamerákra hárítani. Ez az aggasztó folyamat és helyzet, amelyet mintha
legszívesebben elhallgatnánk, sok mindennek a következménye, és maga is sok mindennek az
okozója. Nem szeretném megbántani azokat, akik az oktatásban is legjobb tudásuk szerint
teszik a dolgukat, de nem hallgathatom el azt a véleményemet, hogy „sok minden”, ami ok
és következmény, rajtunk múlik: közoktatásunk tisztségviselőin, tehát felelősségviselőin,
iskoláinkon és pedagógusainkon. Még mindig a minőség az egyetlen esélyünk, nem a
statisztika. Hiú remény arra számítani, hogy a román oktatási hatóság teszi eredményessé a
mi oktatásunkat, vagy arra, hogy az anyaország jó szándékú támogatása pótolja saját
mulasztásainkat.
1990 után a jogos restitúció részeként épülhetett újjá közoktatási hálózatunk, a
megújult régi és az új tanintézmények nevet is választhattak maguknak. Abban bízhattunk,
iskoláink nemcsak büszkék lehetnek a nagy nevekre, hanem méltóvá is válnak a viselésükre.
Ez a reményünk ritkán teljesült. Még mindig nem láttuk be, hogy megtévesztő ideológiáink
ellenére a büszkeség és a hivatástudat vagy az arra való hivatkozás nem pótolhatja a szakmai
tudást, a tartalmas tanórákat. A tanórákon a tanító, a tanár az úr, elsősorban rajta múlik,
mennyire vonzó és tartalmas minden 50 perce a közös munkának. Nem célravezető az az
ideológia sem, amely a közösségszolgálatot szembe helyezi az önmegvalósítással. Közösségét
is csak az szolgálhatja jól, aki megvalósíthatta önmagát, csak abban lehet kellő alázat, aki
tudatában van saját értékének és méltóságának.
Oktatásunk folyamatos romlásának valódi okai annyira nyilvánvalóak, hogy ebben a
levélben nem feltétlenül kell a sajtóból is ismert mindennapi történésekre, tapasztalatainkra
vagy saját kutatásaink megállapításaira hivatkoznom. Az alapvető okok nyilvánvalóak, de
mégsem közismertek, nem merjük kimondani, legalább közösségünk számára tudatosítani
őket. Azt, hogy oktatásunknak nincs kellő szakmai megalapozása; nincs összefogott, jól
szabályozott irányítása; nincs kellő felügyelete, nem sok jele van a felelősségnek és a
fegyelemnek. De mi biztosíthatná például a legfontosabbat, az igazi szakmaiságot, amikor tudjuk, hogy a pedagógusképzés felemás (felső)oktatásunk leggyengébb láncszeme; hogy
oktatásunk továbbra is nélkülözni kénytelen egy, a működéséhez nélkülözhetetlen szolgáltató
jellegű szakmai háttérintézményt (noha ennek létrehozását a jelenlegi oktatási törvény
lehetővé tenné); hogy nem biztosítottak a megfelelő színvonalú tankönyvek és taneszközök.
Mindezekben a hiányokban, hibás döntésekben, döntésképtelenségben,
mulasztásokban és megalkuvásokban állami, intézményi szinten szerepük és felelősségük volt
és van mindazoknak, akiknek az oktatási hatóságban (minisztériumban, tanfelügyelőségeken,
önkormányzatokban, az iskolák vezetőiként) kell képviselniük oktatásunk érdekeit; politikai
szinten: oktatáspolitikai tisztségviselőinknek (pártállástól függetlenül) és parlamenti
képviseletünknek; szakmai szinten pedagógusképző intézményeinknek, azok vezetőinek, a
pedagógusok szakmai szervezetének. Úgy tűnik, akik az oktatási hatóságban kaptak
megbízatást, gyakran elfeledkeznek arról, hogy ők a magyar oktatás érdekeinek
képviselőiként kerültek oda, nem a központi utasítások egyszerű közvetítőiként,
végrehajtóiként.
A 90-es években az intézményépítés láza vonta el a figyelmet magától a minőségi
oktatástól, mintha csak az anyanyelvűség vált volna fontossá, az elmúlt 7-8 évben és
napjainkban pedig már az akkor kiépített oktatási hálózat lebontása folyik. Ez – és nem a
tanulás – tartja izgalomban a tanulókat, a szülőket, a pedagógusokat. 1990 előtt a
pedagógusoknak legalább kétharmada kényszerült ingázni, most az iskolások, egész iskolák,
sőt néhol óvodások is ingáznak. Lakótelepi tagozatok szűntek meg, falvak sora maradt iskola
nélkül. Templomok iskola nélkül, közösségek jövő nélkül. Az országos adatokat nem
ismerjük pontosan, de azt például igen, hogy egyedül Hargita megyében több mint 5000
tanuló ingázik, Temesváron pedig 154 kisiskolás kényszerül iskolabuszra.
Ez a korábban elkezdett „átszervezés”, amelyre a „gazdaságosságon” és a fejpénzen
kívül a minőség igényére is hivatkoztak, nemhogy javította volna, hanem tovább rontotta az
oktatás színvonalát. Országútra, vasútra tettük a tanulókat, megterhelve őket az utazás
fáradalmával, veszélyeivel, időveszteségével, eltávolítottuk őket otthonuktól, a szülőkre pedig
újabb költségeket hárítottunk. Az otthonosság helyett így gyakran az otthontalanság érzése
társul az iskolával. Sok helyen már nem a pedagógus az oktatás főszereplője, hanem a sofőr.
A nagyvárosi, lakótelepi magyar osztályokat, tagozatokat „jóindulatúan” és gyakran
gátlástalanul felszívja néhány központi „elitiskola”, azoknak a tanulóknak a kivételével
persze, akik közben inkább a közelebbi román iskolába kénytelenek átiratkozni. A
demográfiai apadás így válik nemcsak okozójává az oktatási hálózat szűkülésének, hanem
következményévé is. Mint nemrég egy konferencián is hallhattuk: azok a szülők is, akik
gyermekük számára tannyelvként a románt választják, egyre inkább és nem ok nélkül
hivatkoznak a magyar iskola alacsony színvonalára, esetleg az idő- és pénzveszteséggel járó
nagyobb távolságra.
A szellemi értékekre nem tekintő pénzügyi számítás, az értéksemleges szociológiai és
demográfiai statisztikák a „gazdaságosságot” és azt a fejpénzt teszik meg hivatkozási és
viszonyítási pontnak, amelyet a költségvetés szán egy-egy tanulóra. Ez nyilvánvalóan és
gátlástalanul felülírja a tanuláshoz való alkotmányos jogot, figyelmen kívül hagyja az oktatási
törvényben egyébként „garantált” esélyegyenlőséget, már most is súlyosan diszkriminálja és
korlátozza a magyar oktatást, és ezzel – mint annak idején a falurombolás – veszélyezteti
közösségeink jövőjét. Nincs más választás: Önök, tisztség- és felelősségviselőink, és maga a
közösség vagy határozottan elutasítja a pénz logikáját, az ebből eredő hátrányos
megkülönböztetést és korlátozást, vagy beletörődik oktatási hálózatunk fokozatos
felszámolásába. Most inkább a megértő közreműködés, esetleg beletörődés tapasztalható,
mint a határozott érdekképviselet és elutasítás. Vagy már nem is ismerjük érdekeinket? Az oktatási színvonal romló tendenciáját nem ellensúlyozza, legfeljebb vigasz lehet
az, hogy néhány „elitiskolánk” végzősei hazai és nemzetközi szinten is versenyképesek. Az
erdélyi magyar értelmiségi és gazdasági elit vigyáz gyermekeire, és jól teszi. De nemcsak
róluk van szó, hanem a többiekről, a többi sok tízezerről, akik között ugyanolyan arányban
vannak tehetségesek, törekvők, mint az elitek körében. Ők, akik a jelek szerint csak a
statisztikában fontosak, kellő tudás, iskolázottság hiányában hol és miben válhatnak
versenyképessé? A Kárpát-medence és Európa cselédpiacán? A napszámosok és
szezonmunkások piacán?

Kolozsvár, 2014. január 22 Péntek János

(Krónika erdélyi napilap, 2014. január 24.)

Bookmark the permalink.

Leave a Reply