Vers-Kolozsvár

Ím, a város. Elébed nyújtom.
Harsány örömmel, harsány jajjal,
mindenképp szerelemre-bujtón.
Itt nappalabb a nap, a hajnal

hajnalabb, pihenőbb az éjjel.
Az éjen-lét is pihenőbb,
s százezer csodaszép veszéllyel
szemben, százezer kimenőt

hiába is várva, ide zárva,
hol – e föld mondatja veled –
észak, dél, nyugat és kelet
és kikelet és zúzmarára

váltó ősz és nyár és tavasz
ad találkát, és bahavaz
égre tárt utcákat a tél,
amidőn már fejebúbig ér –

ím, a város. Elébed nyújtom,
tudván, hogy közös kincsünk most már
– mindenképp szerelemre-bujtón –
szűkebb, édes hazánk: Kolozsvár.

Mit is írhatnék most,
tisztelt Barátom!
Éppen zuhog az eső Kolozsváron:
füstöl a por, az asztal csattog,
mint mikor kukorica pattog
a forró plattenen
Nincs ebben semmi rendhagyó.

A Béke téren béke van.
E békének is foga va:
az a december felejtett rég-idő.
Az első sortűz ahol elcsattant,
ma víg kufárok valutáznak.
Koldusok lepik az utcát.
Mátyást, a régvolt igazságost,
galambok lepik s galambpiszok –
Nincs ebben semmi rendhagyó.

Mindenki marja. S van, aki bírja is.
És van, aki öngyilkos lesz,
ha már a golyó akkor nem ölte meg.
És van, aki egyszerűen csak meghal,
ahogy szokás –
Nincs ebben semmi rendhagyó.

A Szamos szennyes, szürke s lagymatag.
A Sétatéren kidöndül minduntalan
egy-egy százados gesztenyefa –
Nincs ebben semmi rendhagyó.

Egyéként:

Az Szent Mihály-templom még a helyén.
A Mátyás-szobor még a helyén.
A Szamos, a Házsongárdi temető
és a Farkas utca is még a helyén.
Lám, a nyár is még nyárára esik,
és Kolozsvár is még kolozsváron található.
Akik maradtunk még, itthoni magyarok,
még mindig magyarok vagyunk,
s kibírjuk ezt is –
Gondolom, ebben sincs semmi rendhagyó.

Egy szoborral
társalgok évek óta.
Áll (néha fekszik)
a kertváros fölötti hegygerincen.
Valamikor pontosan tudtam,
mit őriz, kit óv.
Csakhogy annyi minden
történt azóta itt.
Magam sem vagyok az ki hajdanán.
Nincs az a talapzat,
melybe gondtalan belevésném
szerelmeim nevét.

Messzelátóval követem változásait,
mióta megközelíthetetlen,
és gyanítom:
időnként fejet cserél(ünk),
mint a bölcsek.
Egyszer egy hófehér napon
szép piros gépek állították talpra
– egyik fejének megmentője
világgá ment, távoli velencékből üzen.
Ígyhát mi vagyunk az idő –
kopottan, kitartóan, emlékké vésve-vágva,
s távcsövem tanúsága szerint: most éppen fejetlenül.

Gyanítom: testvérem, Csiki László
            oly boldog most, mint egy vadászló
            vadász pampákon, szaharákban,
de tölténye nincs, és zavarában
            leül pipázni
            bölénnyel, orrszarvúval.
Tarsolya tele örömmel, búval.
Tudja ő, mit mondok,
            mit kérdezek,
            mikor bejönnek s tolakodnak
            ezek.
Épp ezért írom Neki e távol
            s közeli közös hazából,
            hogy a nincs, a van,
            a nem lehet valóban
            elsüllyedhet homokban, hóban.
De akkor is lesz,
            ki hallotta, látta,
            miként történt
            a ballagás, a vágta.
Nohát akkor: homokban, hóban!!!
S bármil rossz rím
            itt, most a zászló –
            gyanítom:
            testvérem, Csiki László.

Kőbölcsője e földnek.
   Százados szellem
            árva
   csecsemőágya.
(Bélelni hűssé páfrány
   susogott a diákban,
midőn álmokat ringatni
   idejártam.)

Mezőség, Szilágy, hős Hunyad
s távol
Székelyföld innen hajolt ki,
mint inggallér kabátból –
s körül terem
- kőmarokkal szórt ma –
a történelem.

Bévül a voltak árnya;
nagy Bethlen-hófúvások,
Apáczai-tüzekkel
lobogó telek.
Hűvösen néz a Bástya
a mohó Házsongárdra –
mi győzött néha itt,
túl eltemettetett.

Jövök néha, hogy lenne,
ki György vitéz lovának
tenyérből cukrot ad.
Ideje volna végre
már kapni lándzsavégre,
a nemcsak bűvölgetni
ama sárkányokat!

Körül tág jövőt renget,
türelmet, töredelmet
– a Bölcső
– s fölnő
új s új mene tekel
(Esélyem bár, ha volna,
hogy engem majdan róla
nevezzenek el!)

Olyan ez a város amilyen nem lehet
ázsiai mén sörényébe kapaszkodva
felágaskodsz a gótikáig s közben
kacagva kóstolod sebzett ujjaidról
tulajdon véredet
szomjanveszéstől megóv a jobbágy ürmös
bora s bujdosástól a dupla fenekű hordót hizlaló
polgári furfang midőn a város
egyik kapuján keresztes fosztogató iszkol
a másikat döngeti dinnyeturbános pogány
végül békére is térítenek
s Apáczai uram betűit épp oly buzgalommal
lehet megolvasni miként a tetveket
ha valamennyi testamentum elkallódna
a Házsongárdban mint rovásjeleket egymás mellé
kell illeszteni a sírköveket s a soron következő
áldozatok arca is ott fehérlik mint örök hó a
harc nélkül hőkölő bástyafalon
olyan ez a város amilyen nem lehet
talán épp azért olyan – nagyon.

(A nagykapu )
Ezek a ködök Kolozsváron, az
utcák ködmönujjában. Tesznek
a tűzre benn, s kinn kiált
a  bakter. Há - rom ! - há - rom!
Még  három esztendőt,  három
ködöt  csak,  mikor az  orrukig
látnak  sétáló  uraimék,  sebaj,
csak  az orráig lásson  az ember,
ha orra előtt a könyv
van! Mindig a könyvig legalább,
könyvtől könyvig elgyalogol
valahogy  az ember, a szív
megáll,  az ember  nem  áll meg,
orcája  verítékével  emeli, beteszi
könyvek  nagykapuját.

(A dátum )
A tél, a tél, megjött a könyvek
ideje, idege. A hajdankor közepén
vagyunk, mindig  csak  ez a  tél
látszik  ki a régóta tartó
havazásból, mindig  csak  ez  az
este  olvas  bele a tovább
történő világba. Professzor
Apáczai, térdén az átlapozott
világgal, kinéz a havazásba,
keze a penna után nyúl, más hova
gondol.A dátum, ez a behavazott
kerítés,  ott akorra  nyíló
ablakon  túl. Mögötte  az  utolsó
diákok: a házsongárdi  fák.

(Dolce stil vecchio)
Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát,
az a csodát magában hordja.
                                  (Babits)
1
Harangoznak Monostoron.
Isten, kegyelmes ostorom,
add, légyen égi kóstolóm
e hang, amely az ős torony
egéből hajnal-nász-toron
- szerelmetes szent pásztorom! –
száll légen-égen át, orom,
tető fölött, a házsoron,
Isten, kegyelmes ostorom.
Harangoznak Monostoron.
2
(B-A-C-H)
Bezárattam, be, örökre,
földi halálos körökbe;
elmúlás, fogadj örökbe.
Akkor kérlek, amikor már
keserves volna, ha volnál,
hogyha énellenem szólnál.
Csak úgy szólok mint szolgámnak,
csak úgy, mint akire várnak
megszelídítetlen árnyak.
Hatalmam ha van - nem hullás:
de a szünetlen indúlás,
az újrakezdődő múlás.
3
Add látnom, élő hatalom,
kínjaimat ravatalon,
kuruzs-guruzs-bájitalon
szerelmetes hivatalom
segítsen, égő hatalom,
kínjaimmal ravatalon.
4
Egyetlenem, édes halálom!
egy-mindenemet fölkinálom,
minden-egyemet, minden-egyem,
csengő barackom, csókos meggyem;
s mint ki végső nyugalmat kíván,
téged szólítván, téged híván,
egy-életemet fölkinálom,
egyetlenem, édes halálom.
5
Hat éjen át és hat napon
csak szíved, szíved hallgatom.
Hat napon és hat éjen át
zsoltár ez, himnusz, szerenád.
Hat napon át, hat hosszu éjen
ne hagyd, hogy nyugalmad kiméljem.
Csak holnapunkat hallgatom
hat éjen át és hat napon.
6
Csupa halál, csupa gyilok!
ne nyúlj hozzám, mert meggyulok!
Írva vagyon pedig: ne ölj!
Halálon túliglan gyötörj!
Méreg, kígyóé, ajkadon!
Mérgezz meg - itt az alkalom
végezni vélem véglegest!
Egész életem még ez est.
Lidércálmaim szétharapd!
Álmom jövőjét rendbe rakd!
Jövőm álmáért, a tüzes
mennybéliért meg most fizess!
7
Megfáradtan, megtörötten
fekszem itten már örökben,
mint ha égi víg körökben
elfeküsznek angyalok.
Már a szem se lát, se árnyal,
meg se küzdhet sok-sok árnnyal,
már a gondolat se szárnyal,
jár a szó is csak gyalog.
Moccanatlan már a test is,
kerge, kába, lomha, rest is,
sújtaná mikéntha pestis,
ördögátka-áhitat.
És fejem kebledre hajtom,
és a bordarácsos ajtón
szól a szív - hallom - sóhajtón,
és nyugalmad átitat.
8
Elmuláson innen
megsegítsen minden,
elmuláson is túl,
hol a lélek tisztúl,
hol tisztúl a testtől,
a fölöslegestől,
elmuláson innen,
hol megsegít minden,
hol a lélek piszka,
ez a földi-tiszta,
egyetlen valóság,
test, szeszélyes jószág,
elmuláson innen
megsegítsen minden,
aki beléd tisztúl
elmuláson is túl.
9
Mint aki boldogságba záratott,
törődöm, öröklétre fáradok;
kételyeimben kérhetetlen ingass,
bújj hozzám - ringassalak, ringass.
10
Eretnekségben-hitetlen:
segítségül vagy hitemben,
kárhozatnak kell kitennem,
hivőnek, magunkat.
Mennybéli szent kárhozásnak,
kínjai hogy kéjjé vásnak,
pokolbéli áldozásnak,
mit csak szent, ki unhat.
Vagy, vagyok, vagyunk a szentség,
külön-külön nincsen mentség,
mindig kettős a mindenség.
11
Csodától-terhesen
fogadj el, kedvesem,
csodára-éhesen
ez öröklét-lesen,
csodára-éhesen
fogadj be, édesem.
12
Mert a gyöngeség kilesett,
nélküled vagyok elesett
és gyámolatlan, keresett
örömeimnek keveset
örvendő, félig-feleset:
nélküled vagyok elesett,
ha a gyöngeség kilesett.
13
Meguntuk magunkat,
mint ahogy megunhat
mennyet a szent,
ördög a poklot -
földre ha botlott,
üldözi csend,
üldözi kénbűz,
falka miként űz
őzike-riadalmat - -
megannyi miértre
itt a miénk - de,
Halál, hol a Te hatalmad?
14
Mi lett volna; mi lett volna,
mit szólna a szó, ha szólna,
mit hallgatna a csönd, hallga,
mit badarogna a balga,
bölcselkednék a bölcs bölcsen,
mi volna, ha az időt sem
kéne félnünk -
mi lett volna,
ha a búzától a polyva
el nem válik, hogyha nem kék
az ég, hogyha ritka vendég
egy kis öröm -
jaj, mi volna,
ha első szél széjjelszórna,
jaj megérnem, jaj megélnem -
s jaj, mi, hogyha te meg én nem - - ?
15
Mennyei   mérlegen   mérettünk.

Mária,     könyörögj   érettünk.

Átmegyünk ilusztrációba,
állunk a Fõtéri szobor elõtt,
mutatjuk, milyen nagy, milyen
kicsik vagyunk; csak embernyik.
Megyünk a Szamos-parton, mint
sétáló kolozsváriak,
polgárok, néhány jó magyar.
Dacosan fölszegve az állunk,
vagy le-, attól függ, mit akar 
a fotós kihozni: büszke népet,
dacost, emeltfejűt, zsenit?
Vagy feketében
forgó, karikásszemû szökevényt,
félrészeg bujdosót, legyintve élõt?
Állunk a Fellegvár tetején,
térdig panorámában, piros
háztetõkre nézünk, a kép 
nem mutatja, amit mi látunk:
a kertben lángoló csalánt,
sok-sok lerontott régi házunk.
Megyünk az utcán. Járunk. Ez az!
Lakosságot adunk. Honos 
írót, értelmiségit,
nyájas vendéglátó embert,
erdélyi ismerõst, barátot.

Eljött valaki néhány percre,
néhány rettenetre. És a,
szívünkbe, vesénkbe látott.
II
Átmegyünk ilusztrációba.
Csak úgy vagyunk. Úgy évelünk,
mint bútorok egy régi házban, kertben,
fásszínben, kiasszottan, kirágva, csupa 
érték. Jaj, megnéznek, sajnálnak, hogy 
betelt a mérték! Hogyan lehet
kibirnunk mindent? Kérdik a legjobb
akarattal és a legjobb fényképezõgépekkel.
A legjobban ilusztráljuk a történelmet,
a kihunyt vulkán kráterében sétál egy madár.
Kék a szárnya, zöld a lába, láva fölött jár.
Csuda színes képünk van!
Piros orcánk! dallamos dalainktól
csak úgy zeng az ország. Millió
varrott párna
tollászkodik a villanóféyes napon. Amíg
itt kárálunk a kendermagos képen, fent
köröz a héja, sas, ülü. A versben csupa szép nõ, 
anya, almacsókú, harmatos ölû. Csupa régi
sétapálca, kamásli, régi nyelv: becs-, becsek.
Beállunk a városképbe s én egy anyanyelvû
verset bégetek

 

Szabó T. Attila nyelvtudós emlékére
Járkál az erdõ fái közt, szinte szalad,
a Mikes-tetõn, EKE-forrásnál, Õzek völgyében
mutatkozik gyorsan járó alakja.
Régi törvények közt keresgél, körbeöleli
a törzset, az égre néz, elhúzó madarakra.
A Házba lép, sapkáját illendõen leveszi,
áll az orgona hangja elõtt, beszélnek ketten.

Az utolsó sorban ült mindig a hangversenyteremben,
a teremtés és mégsem öregember,
zenét lesütött fejjel hallgatott és ott
volt mindig az elsõ sor, ahol õ ült.

A szétbogárzó szavakat fölemeli, megsimogatja.
Járkál az épületívek alatt, akik össze-
roskadnak majd, akár õ, de nem az éveik
ütései alatt.
A föld mélyében ver majd a harang!

Sietõen indul a Bükkbe, egy kisfiú mondta,
"ez a világ legnagyobb erdeje", ez.
Bárdolatlan, ártó szó nem éri utol.
Aki bántotta, most ott topog, nézdel a menetben,
mely a templomból kiömöl, élén ott a koporsó.
Indul mégis a Bükkbe. Megy a Város vadonába.

Rakja a létezõ szavakat hadirendbe,
iszonyú, vastag kötetekbe a létrõl,
sûríti láncba, erõsebb, mint az indulat,
erõsebb, mint a halál.

Indul a szálas, erõs öregember a hegyre,
gyorsan jár, lemaradnak a társak,
látják még, ahogy meg-megáll a fák kört,
behulló fényben, fény s árny lesz maga is.

Kolozsvári várfal
ádventi köd által
hűs reggelben szelídül
kopár ajkú szélben
Szamos szekerében
jövendő karjába dűl
szerződés a hajnal
némaság a jajjal
örvényre táncra perdül

Lombtalan ligetben
kutunk illetetlen
mikor jutunk ünnepre
sűrű csönd pallóján
fellegben gázolván
jó rossz életre kelve
Híd-kapu bástyája
Sétatér lócája
ha ki sírna nevetne

míg útra kelsz
míg elhagyod Kolozsvárt
nem mondod Isten hozzád Csigadomb
nyúlik a perc
a messzi villamos vált
holdtejben fürdik már a Bükk a Lomb
nyúlik a perc
csak amíg egyet gondolsz
és nyelsz egyet az elhalasztott gondhoz
álmok között matat a csöndsugár
a csomagokban rossz ruháid rendben
már harangoz a félsz a zsigerekben
minden között élesebb a határ
de elhagyod ha te is elhagyattál
ha tudnál jobb kutaknál megmaradnál
a Sétatéren gesztenyék arany
beszéde észrevétlen semmivé lett
egy csúf sirály kiált rejtett igéket
összerezzen a tűzoltótorony
a Malomárok bőre rinocérosz
nyúlik a perc így sose jutsz a célhoz
félrebeszélsz rossz helyen keresel
a tél beállt a tavasz sosem áll be
hová indulnál gyanús ráncú télbe
egy szusszanásnyi csöndet követel
egy szendergésnyi békét a világ
megáll a szél
míg elhagyod Kolozsvárt
bereteszelheted az ablakot
ezért-azért
a tücskök visszamondják
hogyan készültél eltévedt ragok
hogyan bujkáltak lassú szavaid közt
vizet bort vért
mit éreztél eredben
mire vártál még újra tehetetlen
ki tartott attól nehogy lekörözd
nyúlik a perc
a hallgatás is bágyad
ma útra kelsz ma meg se bontsd az ágyat
ma megfürödtek a szobavirágok
értelmetlen a küszöbön megállnod
botlik az árnyék ácsorog veled
a szó lehull a szó titokká foszlik
nem jó a szó négy fal között marad
akármint van te sosem lehetsz torkig
csönddel telnek a kristálypoharak
a Szappany utcában a műterem
de jó művészek veszekedtek ottan
de jó barátok árkon-bokron túl
megint nevek tárgyak közé jutottam
álmok fölött
szigorú őr a szúnyog
nyúlik a perc
és elfelejteném
gyékénykosárban szelet kenyér szunnyad
meg fog száradni
a nyarak helyén
mi lesz ha nem hozhatunk semmi jót
az ajándékok messze szállanak
ólomkatonák rizspapírhajók
bezár a hazahívó vállalat
a Fellegvár kapuin jött a dér
körülkémlelt a nyirkos városon
a mondat vert csapásáról letér
elhagylak rozzant szülővárosom
de itt a csillag kéményed fölött
de kenyeret sütnek az éjszakában
nyúlik a perc
egy dallam eltörött
cserepeiben szétterjed a tájon
a Postakertben kútba hullt a csillag
sziporkázik a szenny a Szamoson
míg elhagyod az elhagynivalókat
jó hinni hogy még jó az Isten jót ad
a Gorbó völgyben édesebb a som
a rejtekforrás körül karcolt kőbe
rejtőzött el a névtelen homály
magaddal hordod úgy szaladsz előle
sóhaj röppen a versbe beleszáll
amit nem vittél zománcos cserépen
nem takargattál kendőbe fehér
papírlapok közé nem simítottál
az mindhiába van soká nem él
Kolozsvárt mondtál Bongár patakával
sok földre döndült nyárfa-óriással
akik itt éltek örültek beszéltek
búcsúzó holdnak most érkező szélnek
Kolozsvárt mondtál jó kimondani
ha elmentél kimondja valaki
helyetted a toronyból a Szobortól
a Hója-erdő pihenőhelyén
a sínek mentén kecskenyáj kolompol
nyúlik a perc kihunyó vers világít
mi lesz velünk az új találkozásig
mi lesz veled elnémult Híd-kapu
délibábbá lett ó Magyar-kapu
lejárt a perc
magány visszhangja voltál
elejtett szó seregbe gyűlt soroknál

Kolozsvárt hó borítja be,
időnként kicsit Vlagyivosztok.
Míg ti meleg szobákban tosztok,
pulzusom jég szorítja le.

Ó, annyi minden van nekünk!
Példa okáért: főterünk.
A főtéren szobor van,
a lelkünk a szoborban,
alatta ősapáink,
a múlt, a krumpli, és – ó –
a király alatt szép ló.

De mi csak gyalog lépked.
Királyunk, könnyű néked!
Magunkkal jól kilőttünk:
a korunkból kinőttünk.

Kolozsvárott kisüt a nap,
időnként forró, mint Orán.
Nincs miért fölkelni korán.
Aludd nyugodtan ki magad!

A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő - szól a régi fáma -
urát keresve, sírba ment utána...

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

Gyöngyházcseppekre bomlik a levegő,
részegen kacagnak az emberek.
Senki se gondol a sötét Szoborra,
álmában se látta senki még.

Napsütötte ősz; fecseg a korzó,
katonazene harsan a házak között,
cintányér csattan, pereg a dob -
Az óriás előtt senki se tiszteleg.

Szerelmes párok, gerjedt szívűek,
bizsergő ínaik unszolására
a ködfekete talpazatra kúsznak:
ott csap lihegve szájra a száj.

... De valahányszor hanyatlik a nap,
a sose sejtett, láthatatlan,
gigászi szobor hideg árnya
végigfekszik a balgák városán,

s ha fellobbantak a lámpa-lángok,
a suhogó, nagy lovas árnyék
leléptet halkan a házak közé
s minden tizedik kapura keresztet ír.

Ülnek a padon harsány-hallgatag.
Április az úton könnyű szellőt pörget.
Egymásba fonják égő ujjukat.
A sétatér, alant, a tegnaptól zöld lett.
A Szamos színén fürdik a tavasz.
Fényhabot ver fel a villák ablakára.
Ide lát a hószép Vlegyásza havas
- Kékég lengetőn – a harsány ifjú párra.
Mogorván belém vén emlék karol.
Minden új lett. Ő meg – itt – fogad, míg élek,
S jön velem makacs, konok társamul.
Ha velem van, úgy még fénylőbbek a fények.
De hogy a tavasz csupa fényt dalol,
Lám, Ő nem bírja…Leült valahol.

Kicsi behajló nyárfa
ujját a vízbe mártja,
árnyat csipkéz a locska,
lépésnyi kis Szamosra.

Ennyi a kép, és pár szál
sáson szitakötő-pár.
Ennyi a kép, csak ennyi
s nem lehet elfeledni.

Hordod életen átal
a többi aprósággal:
édes anyai szókkal,
együtt az első csókkal.

Viszed e röpke rajzot.
E szelíd kép a pajzsod,
miközben lótsz-futsz, térülsz,
és minden nappal vénülsz.

Mented, akár az űzött,
majd fáradtan kitűzöd
végső hazád: magányod
fölibe, mint a zászlót.

Aztán csak fekszel, fekszel,
arccal a csillagoknak,
s a nyár s a víz még egyszer
fölötted elsusognak.

Kimentem a Házsongárd fölé.
Nyesték a fákat.
Fütyörésztek a fanyesők,
s a fűrészek apró dalokat
dudorásztak,
aszerint, hogy milyen vastagok
voltak az ágak.

Egy felhő hátán ült
ingujjra vetkőzve a nap.
Mosolyára előbújtak
a fekete-piros szabóbogarak;
a tócsák kezetfogtak,
a füvek nőni kezdtek,
s a levegőben, jól érezhetően,
kesernyés füstszag rezgett.

Megjártam magam,
csak úgy céltalan.
Meg-megálltam,
cipőm orrával megpiszkáltam
egy-egy lehullott nedves galyat.
S ha jól emlékszem,
még valami buta hasonlítást is tettem.

Valahogy ilyenformán:
lám, lám,
életem fája alá is
így gyűl tömérdek évem,
számszerint huszonhat darab.
S jól esett, hogy egyet,
mely még nincs ki egészen,
lecsalhattam, úgy bizony –
s kacagtam saját hiúságomon…

Alkonyat tájt hiába vont a szél
zord ködöket a látóhatárra,
s hiába indította utcákhosszat
őszies szigorú patruláit.
Nem húztam összébb
nyakamban lobogó sálam.
És úgy jöttem, jöttem volna
egész hazáig,
de az egyetem előtt (– én nem tudom miért? –)
hol éppen véget ért az óra
s harsogva tódultak ki a lányok,
lasúbbra fogtam a lépést,
és mosolyogtam, rejtélyesen,
mint aki minden titoknak tudója.

Fekete-piros csütörtök
és vasárnap délután
- amikor kimenős a lány -,
fekete-piros fekete
táncot jár
a járda szöglete.
Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.
Kolozsvári telefonház,
száz az ablak, egyen sincs rács,
ki-bejár a világ rajta,
de azt senki sem láthatja.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.
A magnó surrog így,
amikor hangtalan másol.
Sír a csizma, sír
a szédítő tánctól:
tatár öröm, magyar bánat,
megszöktették a rózsámat.
Ha megnyerte, hadd vigye!
Fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.
Mintha tutajon, billegőn,
járnák süllyedő háztetőn,
alámerülő szigeten,
úszó koporsófödelen.
Fejük fölött neon-ág,
csupa világ a világ!
Ecet ég a lámpában,
ecet ég a lám-pá-ban.
Anyám, anyám, édesanyám,
gondot mért nem viselsz reám.
Föl-föllobban
egy-egy dallam,
- amit talán csak én
a botfülű hallhatok,
akiben kézzel-lábbal
mutogatnak a dallamok, -
föl-föllobban
egy-egy dallam,
s mint a gyertya a huzatban
kialszik.
Szamos partján mandulafa
virágzik;
fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.
Körbe-körbe
majd pörögve
majd verődve
le a földre
föl az égre
szembenézve
sose félre:
egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot kár.
Honnan járják, honnan hozták,
honnan e mozdulat-ország?
Szétlőtt várak piacáról,
csűrföldjéről, még a sátor
vagy a jurta
tüze mellől, röptette föl
a csípők, a csuklók, térdek
katapultja?
Vagy régebbről, húszezerből?
Még a nyelv előtti ködből
teremti újra - az ösztön?
Akár a szemek mandula-
metszését az anyaméh
szent laboratóriuma?
Honnan járják, honnan hozták?
Honnan e mozdulat-ország?
S milyen titkos adó-vevők
fogják, folyton sugározván,
az egyazon vér és velő
hullámhosszán?
Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros-fekete
táncot jár.

A magnó surrog így.
S amit ha visszajátszol?
Koporsó és Megváltó-jászol.

Ugatnak már a Kányafő kutyái,
és ez az éj is lassan eltelik.
Sok mindent vártunk, s lett csak lárifári,
és entyem-pentyem, s az is csak reggelig.
Idegeinket rossz szagok hergelik:
valami rothadás, se téli, se nyári.
Élni fogunk, ha keggyel engedik
pálinka jankó és hanyattfekvő sári.
Ám az eltűnőnek eltűnnek hazái,
s a kakas szava is negyedik...
Vonítnak vadul a Kányafő kutyái.
Ezer lelked van, ezer megtörik.

A Garibaldi-híd alatt fut a Szamos
- et nos amours -,
Miközben Nyugatra szökik
Legszebb novellám : A bécsi gyors...

Szeretném, ha valaki békén hagyna,
De se múltam, se jövőm nem bizonyos.
Hol leszek közönytelen,
mikor közönyös?
Életem s életetek valahol közös. –
Miként legyek hát közönytelen,
miként közönyös?!
Ellopott verseim fölött lanyha
csodálkozással országnyi légy köröz.
Szemközt a kardos-temetői sírkövek.
Élek és tudom: már csak a jelen,
a múlt és a megélt jövendő követ.
És fut a Szamos, a szelíd, a szőke.
Mellettem, alattam, bennem – mindörökre. 

A régi Karolina-téren
emlékszel, hol voltak a Fások?
Omladék, por, sár – amit éppen
hagyott a múlt, most az is vásott.

Déli Kolozsvár, milyen mélyen
érnek ide a kondulások!
Egy kövön ülve végignézem
milyenek lettek a szokások,

elvadult század- s ezredvégen
mit mondanak a számadások:
térképen és tértelen képen
csupa kő-kövön jövőt látok.

Lepjenek el a sáskák szépen,
dúljanak fel az aranyásók! –
hányszor és mennyiféleképpen
őrjöngtek a Jeremiások.
Kolozsvár, kedves kincses éden,
benne járják e hajdutáncot.
Prométheusz-testére kéken
feszülnek rá az égi láncok.

Toporzékolt vagy harminc népen
Ferenc, a Habsburg-áradások
nem rontottak annyit a képen,
mint most a bizantin rakások.

Régi Kolozsvár, milyen délen
ébredsz, barbáraid ma mások.
Míg fagy feszül a sziklarésben,
megrendítnek az alád-ásók.

Keselyűk félig telt begyében
végezze minden gőgös álnok,
akinek sarkantyúhegyében
megbotlanak a békeálmok!

Alármi sors várt, már leéltem,
de leéletlen hagyom rátok
az időt, melytől hogyha féltem,
csak jobban bénított az átok.

Emlék-Kolozsvár, ott az égben,
ahová most már el se látok,
toborozz romod védelmében
halott sereget, vak barátot.

Kolozsvár. Tél, huzat. Beton tökély.
Csőben a víz megáll.
Fagyos lakásban üldögél
a nép, fényre vár.

Madártetem. Szemét. Sötét Szamos.
Kutya s két porkoláb.
Csönd van. Csupán a villamos
csönget, megy is tovább.

Kolozsvár fölött bár
Tél ül,
Tavasz és lány jő, már
Szédül
A jégcsap,
És nézd csak:
Ebred a kerted.
Hát kiheverted !
A Szamoson
Napfény oson,
Rian a jég.
Szél nem üvöltöz,
Fürödj meg, öltözz
Zöldbe, ha még

Tegnap este az erkélyablakon
Át néztem: be különös a torony.

Szent Mihály templomának a tornya 
Olyan csodás volt, olyan új-forma.

És mégse láttam még ily ismerősnek, 
Ily közelinek, ilyen mese-hősnek.

Sohase láttam így keretbe vágva,
A városból, a világból kivágva.

Ily nyugalmasan, szépen egyedül, 
Mindenen túl, és mindenen felül.

Sötét vállát a holdfény meg nem ülte, 
Szánkázott rajta, lebegett körülte.

Ő nőtt, csak nőtt a derengésen által, 
Húzta, húzta a lelkemet magával.

S ahogy nőttem, úgy keményedtem én, 
Szédült a hold lelkem orom-kövén.

Kőcsipkéimnek komor erdejében, 
Elaludtak a vágy-galambok mélyen.

És a fájdalom vércsevisongása: 
Csak egy-egy csúcsív égbenyilalása.

S az egész bűvös, zord-erejű látás: 
Egy kővé harsant diadalkiáltás.

Végül ott álltam én, keretbe vágva, 
A városból, a világból kivágva.

Nyugalmasan, gyönyörűn, egyedül, 
Mindenen túl és mindenen felül.

Amíg újra emberré nem omoltam. -
A tornyot nézve, én is torony voltam.

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra,
A nagypiacról tisztán látható,
Amint a Monostor utat bezárja.
Most úgy érzem: ott vége a világnak,
Azokra, kik rám túl a hegyen várnak,
Úgy gondolok, mint mesés más-világra.

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó.
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.

 

Túl a gyalui havas hegyeken
Hiszen - kékek a budai hegyek,
Kékek s lilák is tán, ha jő az alkony,
De nincsen mégsem olyan alkonyat
Sehol a földön, mint a Szamosparton.

S ez nem elég, hogy idehaza tartson?! 

Köszöntő Helyszínek A verseny Tételek és javítókulcsok Eredmények Díjazott dolgozatok Program Kirándulás Kolozsvári látnivalók Vers-Kolozsvár Képtár Videók Támogatók