Orbán István kollégánkra emlékezve

Orban Istvan 6x6 DSC_4480 (Large)

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Orbán István kedves, humoros, a hivatásában megalkuvást vagy középszerűséget nem tűrő kollégánk volt. Sokan méltatták képzőművészeti munkásságát, mi elsősorban kollégánkra emlékezünk.

Mindannyiunkban a mosolygós István arca él, aki szenvedélyesen szerette munkáját, az alkotást, de legalább annyire fontosnak tartotta azt is, hogy a gyerekeket a rajz, a festészet, képzőművészetek szeretetére nevelje. Ő, aki megannyi értékes kiállítással szerepelt már a nagyközönség előtt, szeretettel, mentori gyengédséggel, megértéssel oktatta a gyerekeket. Bölcsességgel és nagyvonalúsággal kezelte azt a tényt, hogy mindenkiből nem lehet festőművész, ellenben művészetet szerető, a szép iránt fogékony ember annál inkább. Sok tehetséges diáknak egyengette iskolánkban képzőművészeti szárnybontogatásait, olyan volt, – s úgy véljük, nem túlzás e hasonlattal élnünk- mint egy boldog óriás a kis törpe művészek között.

Úgy gondoljuk, hogy a Báthorynak alig van olyan szeglete, amely valamilyen formában ne emlékeztetne bennünket Istvánra, kollégánkra. Ha végigsétálunk az iskola folyosóin, valahol István lépteit, hangját hallhatjuk, amint hangosan azon gondolkodik, hogy hogyan és hova helyezze el a végzős osztályaink tablóit. S nekünk olyan magától értetődőnek tűnt, hogy a tablók a helyükre kerültek az ódon falakon.
A Klubgaléria is több szállal kötődik alakjához, hiszen számos kiállítást rendezett, bekapcsolva iskolánkat Kolozsvár képzőművészeti vérkörébe. S mindannyiunknak természtesnek volt, hogy a Klubgaléria él.
Rengeteg időt töltött az archívum kutatásával, mert szenvedélyesen foglalkoztatta iskolánk piarista múltjának képzőművészeti öröksége. Ezen kutatásait természetesen publikálta is. S mindannyiunk számára természetesnek tűnt, hogy István elmerül a múlt kutatásában.
A Báthory-napok egyik ünnepélyes mozzanata volt minden évben a rajzverseny díjazottjainak méltatása, melyet István oly nagy szeretettel, odaadással, alázattal bonyolított le. Nem beszélve a díszterem folyosójának falait borító képekről, amelyeket mindig ő válogatott össze művészi gonddal, hozzáértéssel. S mindannyiunk számára oly természetes volt az, hogy az iskola-kiállítás létrejött.
A van, a lenni mindig természtes állapot számunkra, a nincs, a nem lenni előtt azonban értetlenül állunk. És legfőképp: tehetetlenül.

Orbán István a Báthory Líceum tanári, iskolai közösségének eredeti, értékes személyisége volt, kedves kollégánk, szeretett tanár bácsink, akivel ajándék volt együtt dolgozni. A mi kötelességünk az, hogy emlékét, örökségét ne hagyjuk elillani, mint a vonatfüst…

Isten veled, kedves István!

                        A Báthory István Líceum tanári közössége