Kirándulás Nyíregyháza-Debrecen

Szombat reggel – elnézést hajnalban – összesen 49 álmos, semmit se sejtő gyerek állt egy busz előtt. Mindenki csak annyit tudott, hogy megyünk Magyarországra. Senki se sejtette, hogy egy nap alatt életre szóló barátságok fognak köttetni. Na de kezdjünk csak szépen mindent a legeslegelején.

Amint mondtam hajnalban, 5 és 6 óra között, álltunk az iskola előtt és vártuk a buszt. A két osztály szemmel láthatóan kerülte a szemkontaktust, egyrészt mert korkülönbség volt köztünk, másrészt jóformán nem is ismertük egymást.

Megérkezett a busz. Tolakodva mindenki elfoglalta a számára legmegfelelőbbnek tűnő helyet. Baloldalt a VII.C, jobboldalt a VIII.A. A busz elindult, mindenki integetett a szüleinek, majd mindenki egyszerre, mikor már nem látta szüleit, mély álomba merült. Valójában nem is olyan mélybe, mert egy-két óra múlva már pezsgett az élet a buszon. Mindenki a kedvenc zenéjét bömböltette a telefonjából maximum hangerővel, és mindenki úgy érezte, hogy a másik hallja az ő zenéjét, holott ez lehetetlen volt, mert akkora hangzavar volt, hogy nemhogy egymás zenéjét nem hallottuk, hanem még saját gondolatainkat se. Ennek ellenére jól szórakoztunk, és gondolom ezt a kísérő tanárok is így látták, ezért nem szólítottak meg percenként.

Summa summarum végül megérkeztünk első úticélunkhoz: Nyíregyházára. Egy órás késésben voltunk ugyan egy nagyon “kedves” határőr miatt, de ez számunkra nem jelentett gondot. A nyíregyházi vadasparkot szinte futva néztük végig, nagyobb hangsúlyt fektettünk az édességek / ropogtatni valók vásárlására. Na meg az állatok etetésére. Kulisszatitokként elárulom, hogy a legtöbbször elhangzott mondat a “De aranyos állat, gyere etessük meg!” volt.

Nyíregyháza után Debrecen volt a következő megállónk. Pontosabban a debreceni aquaticum. Szerintünk egy fél órát fürödtünk, de az Oszinéni azt állítja, hogy 2 óra volt. Általában a felnőttek másképp számolják az időt mint mi.

Hogy mivel telt az állítólagos 2 óra? Ha rendes gyerekek lennénk azt mondanánk “Úszkáltunk.”. Viszont mi a VII.C vagyunk, ezért mi egy különleges változatát választottuk a fürdésnek. Nem tudom ezt a fajta úszást leírni, mert a Magyar értelmező szótárban nem szerepel erre megfelelő kifejezés.

Miután kijöttünk az aquaticumból, úgy néztünk ki mint valami csapzott macskák. Ennek ellenére eleget tettünk az Oszi kérésének és beálltunk egy közös fényképre. Úton Feketetó fele, ahol vacsorázni szándékoztunk, kötődtek az igaz barátságok. És el is mondom hogyan. Ugye minden szülő mániája, hogy a gyereket telepakolja szendvicsekkel. De kedves szülők, nem tudunk ennyi izgalom mellett egymillió kis kenyérdarabkát megenni! Így a buszon mindenki uzsonnát kezdett enni, csak senki nem a sajátját. Egy gyönyörű barátság kezdete ez kedves olvasó, még ha furcsának is tűnik. Mindenesetre mikor Feketetón beültünk az étterembe, mindenki újból éhes volt. Mondhatni szenvedtünk, mert a rántott hús lassan sült. Viszont mikor megérkezett a hús, már csak emlékét őrizte a tányér. Igen, nem vicc, forró volt igaz, de seperc alatt elfogyott.

A buszon már páran elkezdték húzni a lóbőrt, de volt aki zenét hallgatott. Minden esetre mindenki „elvolt”. Mikor Kolozsvárra érkeztünk és kinyíltak a busz ajtajai, a szülők pár „fiatal zombival” találkoztak. Kedves szüleinknek köszönet, hogy csak másnap kérdeztek az úti élményekről, mert aznap este, elnézést éjszaka, valószínű, hogy volt olyan gyerek aki fáradságában a száját se tudta volna kitátani.

Nagyon köszönjük az Oszinak, hogy ennyi élménnyel gazdagított bennünket és persze a szülőknek, akik támogattak bennünket!